A reformáció Győrött
Köztudott, hogy városunk a „népek országútjának” nyomvonalán alakult ki. Nemcsak a népvándorlás hullámai vonultak erre, hanem a világkereskedelem jelentős része is errefelé haladt. Így a világ eseményei hamar ismertté váltak. Eljutottak ide a valdens és a huszita mozgalmak hívei is, sőt a lipanyi csatát (1434) követően a menekülő táboríták közül néhány hozzánk is eljutott, akikről a történetírók is megjegyezték: „huszita családból származott”. A lutheri reformáció tanítása, sőt Luther iratai is hamar elterjedtek a városban. Szinte naponként érkeztek ide a nyugati területekről kereskedők, akik magukkal hozták ezeket, s szinte nyílt kereskedést folytattak velük. A győri kereskedők is gyakran jártak Németországban, akik közül többen is a reformáció meggyőződéses hívei lettek. A lutheri iratok olvasása Győrött sem jelentett nyelvi problémát, hiszen a városnak voltak német nyelvű polgárai.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szóbeszédet sem. A reformáció szóbeszéd tárgya volt, foglalkoztak vele nyilvános helyeken (kocsma), piacon, családi otthonokban éppúgy, mint társas együttléteken. Az emberek sokféleképpen találkoztak vele, hiszen az egyház megújulásának vágya nyilvánvaló volt, a reformáció puszta ténye is érdeklődésre késztetett. Valóságos népmozgalom bontakozott ki, amelyet sem inkvizícióval, sem törvényekkel és rendeletekkel nem lehetett megsemmisíteni.
Kétségtelenül kedvezően hatottak a reformáció elterjedésére a 16. század történelmi eseményei is, így a közvetlen török veszély, majd az ország három részre szakadása. Ebben az időben mutatkozott meg igazán a győri vár hadászati jelentősége, sőt 1575-re fejeződött be Pietro Ferrabosco tervei alapján az olasz erődépítési szabványok szerint annak megerősítése. A várak fenntartása és a zsoldosok fizetése hatalmas összegeket emésztett fel. Ferdinánd királynak pénze alig volt, mindig anyagi gondokkal küszködött. Bevételei soha nem fedezték kiadásait. Mivel a győri vár Bécs kapujának számított, mozgósította a szomszédos osztrák tartományokat. Ezek pedig az általuk fenntartott várban idegen várkapitányok vezetésével saját hadaikat akarták tudni. Így került a győri várba a magyar várőrség egy részének helyére főként német zsoldos had. A zsoldosok jelentős része pedig már családostul a reformáció híve. Ferdinánd érdekei pedig azt kívánták, hogy a lutheránus várőrségnek legyenek lelkészei.
A várkapitányok közül többen is szívvel-lélekkel a reformáció hívei voltak, sőt szükségesnek tartották a városi polgárság számára az evangéliumi tanítást. Különösen fontos volt ebből a szempontból Teuffel Erazmus, Rueber János és Ecchius Salm kapitánykodásának időszaka.
Buda vára elestének híre hamar bejárta a világot. Luthert magát is megrendítette a hír. Ennek hatására írta jelenlegi énekeskönyvünk 255. számú énekét (Tarts meg, Urunk szent igédben). A következő évben, 1542-ben Buda felszabadítására jelentős hadsereg érkezett hazánkba II. Joachim brandenburgi választófejedelem és Móric szász herceg vezetésével. A sereg több mint egy hétig állomásozott Győr mellett. A sereggel együtt érkezett három lelkész: Agricola János, Steinbach Gáspár és Aman Theobald. Őket Luther és Melanchthon küldték hazánkba azzal a feladattal, hogy ne csak saját katonáiknak hirdessék az evangéliumot, hanem prédikáljanak a lakosságnak is. A tábori szolgálat mellett arra is megbízást kaptak, hogy írják meg a hadjárat történetét. Agricola be is számolt levelében tapasztalatairól Melanchthonnak.
Az első prédikátorok, lelkészek német nyelvűek voltak. Feladatuk igen sokszor a főkapitányok házánál, az utcán vagy a szabad mezőkön látták el. Különösen érdekes Magdeburgi Joachim munkássága, akit Rueber János várkapitány hozott magával, akit az osztrák rendek fizettek, és a Landsknechtek (tábori lovasok) lelkésze volt. Maga írta le győri szolgálatát. Tőle tudjuk, hogy a prédikációja előtt a városban nyolc helyen megfújatta a trombitákat, a várkapitány háza pedig a piacon volt, ahol mindig sokan voltak és sem prédikálni, zsoltárt énekelni, szentséget kiszolgálni, istentiszteletet tartani nem tudott úgy, hogy ne lenne erősen hallható. Büszkén vallotta, hogy ő nem zugprédikátor, még akkor sem, ha ura házánál kell prédikálnia. Templomuk ugyanis nem volt.
Az ő munkásságának eredménye az, hogy a lutheri reformáció Győrött megerősödött. Az első magyar igehirdető – akinek neve ismert – Gizdavith Péter volt, a pápai iskola lutheránus rektora, aki a győri káptalan feljelentése szerint a szentek tisztelete és a papi rend ellen prédikált (1544). Gizdavith már 1537-ben evangélikus lelkész és tanító volt, aki Luther iratait magyar nyelven terjesztette. Többször is megfordult Győrött Huszár Gál óvári lelkész is. 1555-1560 között ő az óvári kapitány – Wohnitzky Zakariás – pártfogását élvezte. Nemcsak lelkészi feladatokat látott el, hanem iskolát és nyomdát alapított, tanulókat nevelt. A 16. század második felében a gyülekezetnek még nem volt Győrött magyar lelkésze, csak deák-prédikátora. Ha ennek nem volt felhatalmazása a szentségek kiszolgáltatására, kiszolgáltatta azokat a német lelkész, 1580-ig Schubart János. Nevét egyébként érdemes megjegyezni, mert katonalelkészként komoly lelkipásztori kérdések foglalkoztatták, s ezekre egy rostocki teológiai tanártól kért tanácsot. 1584-1586-ból Ammon András neve ismert, akit Wittenbergben ordináltak, és ott szerzett az egyetemen magiszteri fokozatot.
A század második felétől szükségessé vált a lutheri reformáció tanításának, a szentségek értelmezésének és kiszolgáltatása rendjének hitvallásokban történő összefoglalása, megfogalmazása. Ezek a hitvallások majdnem azonosak az Ágostai hitvallással, a szertartások rendje pedig a wittenbergi gyakorlatot követi. Ezen a téren is jelentős munkát végzett Magdeburgi Joachim, aki Rueber kívánságára kiadta az Ágostai hitvallást és a Schmalkaldeni cikkeket. Alakul, formálódik az evangélikus egyház, így a győri egyházközség is szerveződik. A 16.század végén az osztrák katonai hatóságok nemcsak eltűrték a protestantizmust, hanem a helyőrségen belül támogatták is, sőt katonai lelkészi állásokat rendszeresítettek. A lelkészek pedig tanítottak is a seregiskolában (Heeresschule). Ez utóbbi egészen 1687-ig működött, de működési helyszíne gyakran változott. A támogató magatartás természetesen a katonai erők és a káptalan között sok feszültség forrása volt, a helyzet alakulása mindig az erőviszonyoktól függött.
Az evangélikus gyülekezet szerveződése
A XVI. század második felében szinte futótűzként terjedt a reformáció. Terjedését kedvező feltételek segítették. A feltételek közül nagyon fontos Miksa császár személye (1564-1576), aki kezdettől fogva rokonszenvezett a lutheri reformációval. Gyermekkori nevelője Melanchthon tanítványa, Wolgang Severus volt, udvari lelkésze pedig Pfauser Sebestyén. Koronázása alkalmával nem Máriára és a szentekre, hanem az evangéliumra esküdött, az Ágostai hitvallást pedig igaz evangéliumi tanításnak tekintette. Vallási ügyekben toleráns volt, azt vallotta, hogy azokat „nem lehet karddal eldönteni.”
Tény, hogy uralkodása idején fennhatósága területén – a királyi Magyarországon – terjedt a lutheri reformáció. Nem csoda, hogy Telegdi Miklós esztergomi érsek a pápához írt levelében azt írja: „Majd az egész országban … mint a legyek röpködnek eretnek prédikátorok.” E kedvező helyzetben alakult meg 1576-ban a dunántúli evangélikus egyházkerület.
A kedvező feltételek azonban jelentős mértékben csökkentek a Spanyolországban nevelkedett vakbuzgó Rudolf trónra lépésével (1576-1608). Mégis az ő uralkodása idején vált igazán szükségessé a győri gyülekezet megszervezése.
Ebben az időben a győri várőrség jelentős része német volt, főkapitányai pedig evangélikusok, akiknek gondjuk volt a német lelkészre. A magyar őrség szintén a reformáció híve volt, sőt a városi polgárság nagyobb része is. Egyre szükségszerűbbé vált a még patrónusok védelme alatt álló gyülekezet szervezése. Ez pedig indokolta állandó magyar lelkész jelenlétét is.
A győri gyülekezet első meghívott lelkésze Sibolti Demeter volt, aki a felvidéki Semptéről szuperintendensként került ide. Püspöki teendői a dunáninneni egyházkerülethez kötötték, ez a kerület ebben az időben átnyúlt a Dunántúlra is, jóllehet, Győr helyzeténél, fekvésénél fogva dunántúlinak számított. Tény, hogy győri lelkész a dunántúli egyházkerület közgyűlésén 1646-ban jelent meg először.
Sibolti valószínű 1583-ban vagy 1584-ben került városunkba. Az ő hatására jött a győri evangélikus iskolába Szenczi Molnár Albert is (1586). Nem lehetetlen, hogy Sibolti keresztapja volt. Szenczi maga később így vallott győri tenulmányairól: „Alig töltöttem el szüleimnél tizenkettődik esztendőmet, hazámul ottan hamar kibudostam és először Nagy-Győrött … lött tanulgatásomnak szállása.”
Sibolti Demeter Melanchthon Fülöp tanítványa volt. Wittenbergben ordinálták (avatták lelkésszé) 1576. július 11-én. Erről a tényről az ordinációs anyakönyvben a következő szöveget olvashatjuk: „Demetrius Siboltius Pannonius a tudományok alapjait Tolnán tanulta, majd Temesvárott Szegedi István mellett folytatta. Azután meghívták a Massai családba nevelőnek, amit el is fogadott. Barátai rábeszélésére Wittenbergbe ment, és Melanchthon Fülöp urat tekintette Tanítómesterének. 1562-ben Magyarországba visszatérve először Gyulán, majd Csepregen Nádasdy őnagysága birtokán, azután Salm Julius gróf őméltósága akaratából Szempczen iskolaigazgatóságot viselt, legutóbb pedig a nagyszombati egyháztól meghíva ordináltatott Wittenbergben tisztelendő Obendorffer magiszter úr által 1576. július 11-én.” Csepregi működése során bizonyára tanítója volt a még gyermekkorú Nádasdy Ferencnek is, Szenczen pedig kapcsolatba került Szenczi Molnár Albert édesapjával.
Sibolti nem sokáig maradhatott Nagyszombaton, mert Rudolf császár már 1577 decemberében mefenyegette a város vezetését, több polgárt börtönbe záratott, határozottan követelte a lutheránusok kiűzését. Sibolti távozásra kényszerült, s valószínű Salm Egon birtokán húzta meg magát. Amikor pedig Bornemisza Péternek is mennie kellett Semptéről, helyére Sibolti került, majd Bornemisza halála után őt választották meg szuperintendensnek (püspöknek).
Sibolti Demeter jól képzett ember volt, aki elkötelezte magát az Ágostai hitvallás mellett, szorgalmasan tanulmányozta Luther iratait, felkészültségéről Bécsben neves teológusok bizottsága bizonyítványt állított ki.
A győri evangélikus gyülekezet patrónusai (pártfogói, védnökei) nem véletlenül választották és hívták győri szolgálati helyére Sibolti Demetert, aki valószínű, hogy szolgálati teendőit a wittenbergi rend szerint papi öltözetben látta el, s a kétnyelvű gyülekezetben meghatározott rendben magyar és német nyelven szolgált. Működése idején a gyülekezet iskolája jó hírű intézmény volt, s széles körben ismerték.
Sibolti irodalmi munkásságát két irodalmi alkotása is bizonyítja. Az egyik a Lelki Harcz, a másik a Vigasztaló könyvecske. Az előbbit 1584-ben Galgóczon nyomtatta Mantskovit Bálint. Valószínű neki köszönhető a Vigasztaló könyvecske is, bár az utóbbi szerzőségét csak feltételezzük, nincsenek perdöntő bizonyítékaink. A Lelki Harcz kátészerűen írt könyvecske, Horváth János irodalomtörténész szerint: „Párbeszéd a bűnös ember és az Ige között”.
Sibolti győri lelkészkedése idején a győri várat súlyos veszély fenyegette. Őrségének nagyobb része idegen zsoldos volt, nem volt szívügyük annak védelme. Főképpen azért, mert zsoldjukat gyakran nem kapták meg időben. 1587-ben a vár feladásáról kezdtek tárgyalni, de árulásukat a Torkos testvérek időben meghiúsították. A testvérek ezért nemességet kaptak és fontos közhivatalokat viseltek a későbbiek folyamán. Torkos István későbbi leszármazottjai (XVII-XVIII. századok fordulópontja körül) fontos szerepet töltöttek be egyházközségünk életében. Közülük is kiemelkedik Torkos András, a magyar pietizmus anyja, aki egész életében városunkat szolgálta eleinte tanítóként, majd 1737-ig lelkészként. Ő rendezte sajtó alá Luther Kis kátéját, és ezzel elindította a „győri” Kis káték sorát. Legnevezetesebb műve az Újtestamentum önálló fordítása. Engesztelő áldozat című imádságoskönyve nemcsak saját korában, hanem napjainkban is kiváló lelki táplálék. A család emlékét a Torkos-kert elnevezésű városrész őrzi.
A gyülekezet sorsának alakulása
A Sibolti Demeter megválasztásával meginduló szerveződés eredményei kétségtelenül észrevehetőek voltak. A gyülekezetnek mind nagyon hírű iskolája volt, prédikátora a várban vagy a városban lakott, bár többször megkísérelték eltávolítását. Hardegg Ferdinánd várkapitány jóvoltából megkapták 1592-ben a romos állapotban lévő, használaton kívüli Szent István-templomot, melyet „német templom”-ként emlegetnek, s ezt 1606-ig birtokolták is. A gyülekezet élete azonban nem volt zavartalan. A püspökök és az evangélikus várkapitányok között ellentét feszült. Ellentétek, ellenérdekek akadályozták a klérus és a városvezetés közötti kapcsolattartás normális menetét, de sokat ártott a török négy évig tartó uralma is (1594-1598). A törökök – bár a város és különösen a vár hadászati fontosságát felismerték – sok kárt okoztak. Az üres házakat felégették, a megmaradt értékek jelentős részét elrabolták, a lakosság tehetősebb része elmenekült. A püspököket később segítették Rudolf császár és Mátyás főherceg rendelkezései, majd a katolikus várkapitányok. A gyülekezet élete az erőviszonyok függvénye volt. Bár sok hátrányos intézkedés sújtotta, vagyontárgyaiktól nemegyszer megfosztották, jogaikat megnyirbálták, gyakran kényszerültek helyváltoztatásra, prédikátorát kitiltották a városból, harcoltak visszaköltözéséért, egészen ellehetetleníteni nem lehetett. A várőrség számára a bécsi béke (1606) szerint is biztosítani kellett a szabad vallásgyakorlatot. A vár békességet sem a bécsi, sem a pozsonyi törvények (1608) nem biztosították. Rudolf császár a bécsi békéről hallani sem akart, Mátyás főherceg viszont igen, ő jól ismerte az ország helyzetét és a társadalmi indulatokat. Ezekre azonban bátyját hiába figyelmeztette. Végül tanácsosai ellenvéleményét figyelmen kívül hagyva kimondta, hogy a békefeltételeket el kell fogadnia. A megegyezést a küldöttek 1606. június 23-án elfogadták. Nem írta alá sem Forgács érsek, sem Náprágyi Demeter győri püspök. A békeszerződést Mátyás 1608. november 19-én történt koronázása után újból megerősítette. A sérelmek, jogcsorbítások azonban nem szűnnek, sőt a helyzet súlyosbodik.
Az országgyűlésben gyakori panasz a császári várparancsnokok magatartása. Főként a győrire panaszkodnak, mert nem tartja be a törvényeket. Az 1613-as országgyűlés rendjeihez a győri gyülekezet sérelmeit pontokba foglalva juttatta el. Felpanaszolják, hogy a prédikátor nem lakhat a városban, ezért istentiszteletre Pataházára (Révfalu) kell átevezniük a Dunán, gyakran halnak meg gyermekek kereszteletlenül, felnőttek pedig lelki vigasz nélkül távoznak el. A panaszos levelekre szinte semmi sem történik. Mátyás császár és király nehéz helyzetbe kerül, mert maga ugyan törvényben biztosította a vallásszabadságot, de a pápai nyomásnak kénytelen engedni, nem tárgyalják meg a vallási sérelmeket. Hiábavaló Thurzó nádor minden erőfeszítése, megoldatlanok maradnak az ügyek, így a győri panasz is.
Két évszázad küzdelmei (XVII-XVIII. század)
Szinte nem volt olyan országgyűlés, amelyen a vallási sérelmek ne szerepeltek volna. A katolikus klérus – háta mögött a császári hatalom erejével – mindent elkövetett a protestantizmus visszaszorításáért. Egyháztörténetünk az 1674-1681 közötti éveket gyászos évtizedként tartja számon. Az országgyűléseken a katolikus rendek azt is kifogásolták, hogy Luther magyar követői miért nevezik magukat evangélikus rendnek. Elfogadhatóbb lett volna számukra, ha ágostai vagy helvét hitvallásnak vallották volna magukat.
Természetesen átmenetileg segítettek a harmincéves háború folyamán kikényszerített vallásbékék, amelyek újra megerősítették az 1606-ban kötött bécsi békét (Bethlen Gábor 1622. január 6. Nikolsburg, és II. Rákóczi György 1645 Linz). Törvényes jogalap tehát volt, de a mind jobban megerősödő katolikus restauráció jegyében már 1658-ban érvénytelennek tekintette Lippai érsek a nagyszombati gyűlésen a vallásszabadságot biztosító törvényeket.
A győri gyülekezet írásban előterjesztett panasza a többivel együtt eljutott a királyhoz. A király a sérelmek orvoslására ígéretet tett, de az iratokat átadta a klérusnak. A győri panasz arról szólt, hogy a protestáns katonaságnak nincsen temploma, építési telket nem kapnak, pataházi imaházukat elvették, a lelkészeket szolgálatuk gyakorlásától eltiltották. Az élet azonban mindezek ellenére sem szűnt meg a gyülekezetben. Vallásukat úgy és ott gyakorolták, ahogyan lehetett. Iskolájuk is volt. Lelkészeik sok korlátozó intézkedéseik mellett is igyekeztek vállalt feladatuknak eleget tenni. Közülük is kiemelkedik Pálházi Göncz Miklós, majd Bata István Szekér Mátyás.
A klérus nemcsak vallási kérdésekben próbálta érvényesíteni hatalmát, hanem egyéb területeken is. Így például Sennyei püspök parancsot adott a dunai malmok eretnek protestáns gazdáinak elűzésére. Áttérés esetén maradhattak. A győri céhszabályokat a káptalan csak azzal a feltétellel erősítette meg, 1622-ben, hogy evangélikusok nem lehetnek a céh tagjai. A városi magisztrátus utasítást kapott, hogy csak katolikusokat válasszanak a közhivatalokba.
A linzi béke (1645) megengedte, hogy Győrött, Újvárosban templom épüljön, sőt az evangélikus lelkész a városfalakon belül lakhatott, lakhelyén elláthatta feladatait. A gyülekezet a belvárosban házat vett, ehhez imaházat építettek. Újvárosban is volt háza, később imaháza is, de temploma nincs.
A győri gyülekezetet első ízben Fekete István szuperintendens látogatta meg. A lelkész ekkor Bognár György volt. A büki gyűlésen 1666-ban a jelenlevők őt akarták megválasztani szuperintendensnek, de a győri küldöttek ezt nem engedték, mert attól féltek hogy elveszítik őt. Bognár végül az 1666-os Wesselényi-féle összeesküvés áldozata lett Áts Mihály rektorral együtt. Mindkettőjüket bizottság elé rendelték 1671-február 21-én Győrbe, kihallgatták őket, majd Széchenyi György püspök kitiltotta mindkettőjüket nem csak a városból ,hanem egyházmegyéjéből is. A már említett canonica visitatio (püspöklátogatás) jegyzőkönyve sok érdekes adatot tartalmaz. Innen tudjuk, hogy templomuk nem volt, istentiszteletüket egy téren tartották, amelyet Szerecsenyfej utcának neveztek.
A jegyzőkönyv jól szervezett és vezetett gyülekezetről beszél, amelynek lelkésze már nem a városi seregé, patrónusa sem az, hanem polgári személyekből áll. A gyülekezet iskolája jó hírű, poézist és retorikát is tanítottak. Híres rektorai Bors Mihály és Áts Mihály. Áts Mihályt később fia – ifjabb Áts Mihály – követte az 1700-as évek elején.
A gyülekezet az 1681-es soproni országgyűlés döntése alapján 1684.ben kezdett templomot építeni. Már a következő évben fel is szentelték. A lelkész Löwei Balázs volt, aki a felszentelésre szép himnuszt írt, s ebben a templomot „Isten áldásának háza”-ként említi. Nem sokáig örülhettek azonban templomuknak az Újvárosban élők, mert egy ott pusztító hatalmas tűzvész elpusztította.
A templomot 1696-ban újra felszentelték. A kuruckori harcok során azonban a császári csapatok feldúlták. Mindent összetörtek, amit csak lehetett. 1725-ben újra leégett, de a régi alapokon már a következő évben újra felépítették. Ezt a templomot Mária Terézia rendeletére vették el 1749-ben.
A gyülekezet a nehézségek, a vallási türelmetlenség ellenére is létezett. Alkalmazkodott a helyzethez – mást nem is tehetett -, és élt, ahogy tudott. A körülmények szükségessé tették az első gyülekezeti rend kidolgozását. Lényegében rögzítették, írásba foglalták a már kialakult gyakorlatot. A rendtartás 1699-ben készült el. Egyidejűleg megalkották a konventet (protestáns egyházban gyűlés, vezető testület). A gyülekezetet eddig patrónusok vezették, a konvent az ő szerepüket vette át. A rendtartás hangsúlyozza, hogy nincs külön német és magyar gyülekezet, csak egy: magyar, amelynek lelkészei is magyarok, de németül is tudtak, mivel tanulmányaikat német egyetemeken végezték.
A gyülekezet vagyonát egy ládában őrizték, amelyet két kulccsal zárták, az istentisztelet liturgiája két nyelven hangzott, de a wittenbergi elemek uralkodtak benne. Ez a vegyes nyelvi jelleg a XVIII. század végéig létezett. A türelmi rendelet után felváltva magyar vagy német nyelven folyt az istentisztelet, de a gyülekezet mindig egy volt, a hívek pedig mindkét nyelvű alkalmat látogatták.
A konvent megalakítása 1699. február 16-án történt. Létrehozói négy rendhez tartoztak, sorrend szerint: Vitézlő Rend, Nemesi Rend, Német Rend és Városi Rend. A konvent a gyülekezet vezető testülete volt. Hivatali helysége nem volt, élén az inspektor állt (felügyelő), aki háromhetenként vagy havonként összehívta a konvent tagjait. A kialakított rendtartás külön fejezetben foglakozott a prédikátor (lelkész) és a kántor feladataival.
A gyülekezet tehát élte a maga életét. A most már templommal és rendtartással működő gyülekezet lelkésze – Löwei Balázs (1685-1707) – körültekintő ember volt. Nagy gondot fordított az iskolára, megy Hegyfalusi György vezetésével jó nevű gimnáziummá fejlődött, amelynek rektorai külországi egyetemeken szereztek diplomát.
Löwei Balázs irodalmi munkássága is jelentős. Lefordította és kiadta az Ágostai hitvallást (1692). Nagyon fontos volt a hitéleti nevelés szempontjából az Evangéliumok és Epistolák című könyvecskéje is, mely imádságokat is tartalmazott (1698).
Élete utolsó éveiben mellette dolgozott (1702), majd halála után tisztségében követte Torkos András (1707-1737), akinek működése különösen áldásos, irodalmi munkássága szintén jelentős volt. Első munkája A Győri Katekizmus (1736), majd az Újtestamentum magyar fordítása következett, mely 1736-ban jelent meg Wittenbergben. Torkos Andrást Német Sámuel (1737-1749) követte. Az ő lelkészkedése alatt tiltotta be a protestánsok vallásgyakorlását Mária Terézia királynő 1749-ben. Győrből készszerű körülmények között távozott – Tétre került, később Fábri Gergely halála után 1754. május 15-én megválasztották szuperintendensnek. Tisztségét 1756. január 12-én bekövetkezett haláláig viselte.
A gyülekezet templom és iskola nélkül
Mária Terézia (1740-1780) uralkodása idejében a vallási kérdéseket tovább már nem tárgyalta az országgyűlés. A katolikus restauráció lényegében befejeződött, a protestantizmus, mint országgyűlési rend megszűnt létezni. Egy püspöki tanácskozás (konzílium) olyan javaslatot készített és terjesztett a királynő elé, amely a XVII. századi vallási és nemzeti zavargásokért a protestáns egyházakat tette felelőssé, s javasolta szabad valláskorlátuk megszűntetését. A királynő 1749. március 10-én kiadott rendeletére hivatkozva két nappal később a Helytartó Tanács kiadta határozatát, mely megszünteti Győrött a szabad vallásgyakorlatot, s elveszi az újvárosi templomokat, paplakokat és iskolákat, az alkalmazottaknak pedig állásukról le kellett mondaniuk. A gyülekezet ügyeit a konvent vette kezébe, a királyi rendelet ezt nem érintette. Többször is próbáltak kihallgatást kérni az udvarban, de eredménytelenül. József főherceg 1768-ban utazást tett Magyarországon. A győriek felkeresték az utazó trónörököst és kérvényt adtak át neki, melyben gondjaik megoldását kérték. József megígérte, hogy tájékozódik, s majd fogadja őket. Ígéretét be is tartotta. A vele való találkozás egy halvány reménysugarat eredményezett. Azzal bocsátotta el a küldöttséget, ha bizonyítani tudják az 1681-es törvények alapján nyert vallásszabadságot, reménykedhetnek. A konvent összegyűjtötte a szükséges iratokat, de József távollétében személyesen átadni nem tudták. A kérvény Eszterházy kancellár kezébe került, aki az ügyet durván elutasította.
A trónörökös esküvőjét is felhasználták a győriek. Azt remélték ugyanis, hogy feloldják a tilalmat, hiszen ilyen alkalommal a jogerősen elítéltek is kegyelmet kapnak. A kancellár nem foglalkozott ügyükkel. Kevesen tudják, hogy a trón várományosa 1770-ben egy másik országjáró körútja során eljutott Debrecenbe is. A város és a református város vezetői kellőképpen fogadták. A Nagykönyvtár 250000 kötetét látva azt kérte, hogy mutassák meg neki Kálvin Institúcióját. Szilágyi Sámuel püspök a szélső polc sarkán, az alsó sorból húzta elő. A trónörökös ezen elcsodálkozott, s azt kérdezte: „Ezt a fontos könyvet miért tartják ily alacsony és félrevaló helyen?” A kérdésre a püspök így válaszolt: „Azért, mert az, mint valami szegletkő, fundamentuma annak a vallásbéli tudománynak, melyet a református kollégiumbéli ifjúság tanul”.
A pásztor nélkül maradt nyáj úgy élte meg vallásgyakorlatát, ahogy lehetett. Felpécre és Tétre jártak istentiszteletre. Akinek nem volt fogata, azt bérfuvaros vitte. A konvent gondoskodott erről.
A templom értékeit (kegytárgyak, terítők) megmentették, amit lehetett, elrejtették. A konvent anyagi támogatást nyújtott a győrieket befogadó gyülekezetnek, segítette az üldözött lelkészeket, elősegítette a tanulni vágyók tanulását, részükre ösztöndíjat adott. Ez az áldatlan állapot 34 évig tartott. Őseink kitartása, egyházhűsége, Isten szeretete mégis megőrizte az egyházat. A helyzetet végül az 1781-es türelmi rendelet oldotta meg. II. József – bár maga is hithű katolikus volt – anyjától eltérő módon gondolkodott. Úgy vélte, hogy hit dolgában nem használ az erőszak. Az emberekkel kapcsolatban a hasznosság elvét vallotta. Szerinte azt az embert, akinek Isten értelmet adott, az állam szolgálatába kell állítani. Ez a birodalom érdeke. Érvényesüljön tehát a hit szabadsága, mely az alattvalókat az állam szolgálatára készteti.
Az újra induló gyülekezeti élet, az újjászerveződés időszaka
II. József – a kalapos király – már huszonkét éves korában megfogalmazta uralkodásának lényegét: „Mindenki az államot tartozik szolgálni, amelynek megszemélyesítője az uralkodó.” Elgondolásait ellentmondást nem tűrve szinte megszállott hivatástudattal érvényesítette. A korlátokat nehezen tűrő császári hatalom mindig jellemző volt a Habsburgokra. Olvasmányai, tanulmányai, a családi hagyományok vizsgálatai arról győzték meg, hogy a közjó érvényesítése csak korlátlan uralkodói hatalommal valósítható meg. Kül- és belföldi utazásainak tapasztalatai megerősítették olvasmányélményeit.
Reformjainak többsége a modernizálást szolgálták. Türelmi rendelete az állampolgári egyenjogúság, polgári törvénykönyve a törvény előtti egyenlőség megvalósítását segítette elő. Ténylegesen csak 1780. november 29-től uralkodott, de már jóval korábban (1764. május 5-én) római királynak koronázták. Anyja ekkor alapította a Szent István-rendet. Apja halála után 1765-ben édesanyja társuralkodóvá fogadta, ő lett az új német-római császár. Keze azonban még hosszú ideig kötve volt, hiszen a főhatalom Mária Terézia kezében összpontosult. Anyja halála után haladéktalanul megkezdte elképzeléseinek megvalósítsát. Magát az állam első számú, odaadó szolgájának tekintette.
II. József személyével és elgondolásaival nem felesleges foglalkozni, mert így érthetjük meg igazán az 1781. október 29-én kiadott türelmi rendeletét (Edictum Tolerantiae). A rendelet a nem katolikus – tűrt vallásúak – számára lehetővé tette átmenetileg meghatározott korlátokkal ugyan a vallás szabad gyakorlatát és a hivatalviselést. A protestánsok templomokat építhettek, de torony és harang nélkül, a templomnak utcai bejárata nem lehetett. A rendelet tiltotta a katolikus eskü letételére való kényszerítést, a vegyes házasságokból született gyermekek erőszakos katolikus keresztelését.
A rendelet nyilván a birodalom egységét veszélyeztető vallási ellentéteket kívánta enyhíteni, de jelentős engedmény. Megnyerte a protestánsokat és az értelmiséget, de elveszítette a katolikus egyház támogatását. Ez utóbbinak azonban egyéb okai is voltak.
A türelmi rendelet megjelenése után a győri evangélikusok azonnal megkezdték a gyülekezet újjászervezését. Két templom építésére kértek engedélyt. A német ajkúak a belvárosban, a magyarok Újvárosban kívánták felépíteni templomukat. A városi magisztrátus elfogadta a kérelmet és 1783. február 18-án kinyilvánította, hogy a „két templomnak és a hozzá tartozó épületeknek delineációja értelmes mesterember által elkészíttessék.” (delineavit latin szó, jelentése: rajzolat) A tervek elkészültek, azokat bemutatták a magisztrátusnak, majd Pozsonyba küldték, ahol azokat egy erre a célra alakított Consílium felülvizsgálta. A döntés 1783. július 17-én érkezett vissza. Lényege, hogy az evangélikusokat csak egy templom illeti, „mivel a kétféle nemzetek ugyanazon gyülekezetei egy és ugyanazon templomban más-más időpontban megtarthatják könyörgésüket és prédikációjukat”. A döntésbe bele kellett nyugodni, annál is inkább, mert a magyar és német ajkú evangélikusok eddig is egy gyülekezetet alkottak és jól megfértek egymás mellett.
A templomépítési kérvényhez csatolt tervrajzok eltűntek, de valószínű, hogy azokat Neumayer Jakab kőművesmester készítette, Az ő aláírása olvasható ugyanis az egyetlen – a templomépítés idejéből fennmaradt – homlokzati és alaprajzi terven. Az eredeti terv szerint az utcavonalra merőleges en – „U” alakú épület szűk udvarában akarták felépíteni a templomot, de a tervek műszaki felülbírálatára érkezett „tatai achitektor” javaslatára annak főtengelyét derékszögben elfordították és elhagyták a lakóépület szűkre tervezett udvari szárnyait is. Ez lehetővé tette a későbbi bővítést, s az egész tervezet szellősebbé, áttekinthetőbbé vált. A „tatai architektor” Grossmann József volt, aki tehetséges építésznek bizonyult, több nevezetes építmény kapcsolódik a nevéhez.
Az építkezés 1784 áprilisában kezdődött, ugyanezen év június 1-én került sor az alapkő letételére, melyet Gemmingen generális maga helyezett a templomajtó küszöbe alá. A kőművesmunkák elvégzésére Neumayer Jakab, az ácsmunkák kivitelezésére Seebal János kapott megbízást. A profilírozott ablakkereteket Cassár János brucki kőfaragómester, a külső-belső faszerkezeteket egy Pringer nevű újvárosi asztalos készítette, az üvegezést Pisinger mester végezte. A földszinti ablakok vasrácsait Andrási János és Klauser Károly, az orozat két vasból készült keresztjét Valner lakatosmester kovácsolták. A belső díszítő-festő munkák elvégzésével Szekl Jakab zsidó képírót bízták meg. Az építkezés az akkori viszonyokhoz képest gyorsan zajlottak. A templom felszentelésére 1785. november 27-én került sor. A magyar nyelvű prédikációt Ráth Mátyás, a németet Freitag Mihály mondta el.
A templom 29,5 m hosszú, 21,8 m széles, magassága 10,5 m. Az épület hossztengelye megközelítőleg észak-déli irányú, belső tere három hajós, hatszakaszos csarnoktér. A térlefedést (mennyezet) kétszintes pillérek hordják. Tornya nincs, a türelmi rendelet akkor ennek építését még nem engedélyezte. Később ez a korlátozás megszűnt, de a torony építésére nem került sor. A tetőszerkezet rendkívül torony építését kívánta volna meg. egy ilyen méretű torony építési költsége megfelelt volna egy új templom anyagi szükségletének. Ezért egyházközségünk vezetése az utóbbi megoldást választva a XX. század közepén Nádorvárosban egy új templomot építtetett.
A templom berendezési tárgyai értékesek. a szószékoltár Budáról került Győrbe. Az eredeti oltárkép ismeretlen olasz festő alkotása volt, melyet 1871-ben cserélték ki. Az új képet Petőfi Sándor rokona és jó barátja Orlai Petrich Soma festette. A festmény a gecsemáni kertben haláltusáját vívó Jézust ábrázolja. Az oltár kegytárgyai ezüstből készültek, a gyertyatartók páronként 1693-ban, 1715-ben és 1728-ban, a feszület pedig 1718-ban. Mária Terézia tiltó intézkedése idején Németh Sámuel lelkész özvegye mentette meg ezeket az elkobzástól.
Az első keresztelőkút még fából készült. A jelenlegi kút Georg Stefan Zech adománya. A vörös márványból faragott talapzaton nyugvó medencét harang formájú díszes fedél takarja és Jézus keresztelését ábrázoló bronz szobor koronázza. A hagyomány szerint a templom bronzcsillárjait Hollandiában készítették a XVI. században.
A templom első orgonája Bécsből származott. 1791-ben Müller Eberhardtné Lehner Zsuzsa új orgonát adományozott. Az orgonát többször átalakították. 1936-ban Richter Antal tervei szerint Trauber János építette át. 1885-ben bővítették. A jelenlegi 1926-ban épült, hazai viszonylatban egyedülálló „Czézár típusú” orgona. A XX. század utolsó éveiben teljesen átalakítva hatalmas költséggel újult meg. Az átalakítások során mindig meghagyták az 1791-ből származó aranyozott homlokzatát. A modern szerkezetű hatalmas orgona jól illeszkedik a templom belsejéhez. A padok fenyőfából készültek, egyidősek a templommal. Győri mesterek készítették őket.
A gyülekezet lelki gondozását 1781 után sok lelkész végezte. Közülük kiemelkedik a győri születésű lokálpatrióta, a lelkészi teendőket 27 évig ellátó, valóságos szellemi irányító, az első magyar nyelvű újság szerkesztője Ráth Mátyás (1780-1786, 1788-1810) akinek emlékét utcanév is őrzi. Lelkésztársa Feutag Mihály volt (1783-1788), aki a német ajkúakat gondozta.
Feltétlenül meg kell említeni Haubner Máté nevét, aki nemcsak lelkésze, hanem püspöke is volt a gyülekezetünknek (1829-1848, majd 1861-1866). Haubner Máté 1848 vége körül püspöki pásztorlevelet küldött egyházkerülete papjaihoz – melyben „szeplőtlen szellemű kormányunk” (Honvédelmi Bizottmány) támogatását kérte. Ezért várfogságot szenvedett. Kiszabadulása után nem térhetett vissza városunkba, csak 1860-ban foglalhatta el újra hivatalát. Sokáig hálásan emlékeztek közvetlen utódjára, Karsay Sándor püspökre is (1867-1902) és nem feledkezhetünk meg Pálmai Lajosról és Iso Vincéről sem. A legnagyobb lelki hatást, a legbölcsebb egyházkormányzást kétségtelenül Kapi Béla (1916-1948) és Túróczy Zoltán (lelkészként 1927-1939, püspökként 1948-1952) győri munkálkodása jelentette. A két püspök között igazi lelki és munkatársi kapcsolat alakult ki. Amikor Kapi Béla nyugdíjba vonulása után a győri gyülekezet Túróczy Zoltánt visszahívta, és a dunántúli egyházkerület bizalmából elfoglalta a püspöki széket, beiktatása alkalmából Szabó József dunáninneni püspök, korábbi győri lelkész, az egykori Madách-gyűjtő (gyűjteménye a győri múzeumban van) így jellemezte a nyugalmazott (Kapi Béla) és az újonnan megválasztott (Túróczy Zoltán) püspököt „Kapi Béla szép értelemben vett egyházfejedelem, Túróczy Zoltán jó értelemben vett egyházszolga. Kapi Béla motorizált egyházkormányzó, Túróczy Zoltán motorizált igehirdető, Kapi Béla a belmisszió püspöke volt, Túróczy Zoltán az evangelizáció püspöke lett.” Akik mindkét püspököt ismerték és hallgatták igehirdetéseiket, azok tudják, hogy a szintén kiváló szónoki képességekkel rendelkező Szabó József jellemzése pontos.
Túróczy Zoltánt a helsinki egyetem díszdoktorrá választotta, de az akkori viszonyok nem tették lehetővé kiutazását. Jól ismerték emberként és lelkészként egyaránt. Bizonyára sokan emlékeztek 1935 húsvétján a János templomban (Helsinki) finn nyelven elmondott prédikációjára, amelyben a finn-magyar rokonságot is méltatta. Többek között a következőket mondta: „A magyar és a finn rokon népek, azonban Finnország és Magyarország között óriási a különbség. A ti országotok kemény, mint a gránit, a mi országunk lágy, mint a frissen sült kenyér. A ti éghajlatotok hideg, mint az ész, a miénk meleg, mint a szív. De Isten számára a finn lélek lágy, mint a frissen sült kenyér, a magyar pedig kemény, mint a gránit.”
Az erősen foghíjas névsor Ittzés Mihály (1904-1950) lelkészúrral folytatódik, aki győri hitoktató, püspöki másodlelkész, cserkészparancsnok, majd nádorvárosi lelkész volt. Csendes, szerény egyénisége, emberszeretete, elmélyült lelki élete, gondosan felépített prédikációi sokak szívét megérintették, s ma is szeretettel emlékeznek személyére. „Ittzés Mihály Isten szíve szerint való pásztor volt” – mondta koporsója mellett Túróczy Zoltán püspök.
A gyülekezet intézményei
A templom építése mellett szükség volt iskolára, lelkész- és tanítólakásokra. Az építkezések hatalmas összegeket emésztettek fel. A gyülekezet áldozatkészsége azonban mindig megadta a szükséges anyagi eszközöket. Hatalmas lelki éhség késztette a híveket az adakozásra. Bizonyára jól tudták, hogy „a jókedvű adakozót szereti az Isten”.
A gyülekezet – a türelmi rendelet után épített – iskolája már 1783-ban megnyílt. Működését anyakönyvek, névjegyzékek, egyéb írások bizonyítják. Elődje már a XVI. században működöt, sereg, majd gyülekezeti iskola volt. A régi iskolaépületet 1900-ban megújították, a fiúiskolát 1930-ban szentelték fel. A leányiskola új épülete a tornateremmel és a kiszolgálóhelyiségekkel együtt a közben bekövetkező háborús események, majd az államosítás miatt csak terv maradt. Az új fiúiskola egyemeletes épületének ünnepélyes felszentelése 1930. november 23-án történt.
Az államosítás 43 éve után a rendszerváltást követően az egyházközség vezetése elhatározta, hogy újra megnyitja egykori iskoláját. A városvezetéssel folytatott sikeres tárgyalások után 1991-ben óvodánk, 1992-ben általános iskolánk, 1995-ben pedig nyolcosztályos gimnáziumunk is megnyitotta kapuját. Mind az óvoda, mind az iskola lendületesen fejlődött. A tanulócsoportok számának növekedése szükségessé tette az épület bővítését. Újabb tárgyalások lehetővé tették a régi püspöki palota kiürítését és az egykori fiúiskolához való csatolását. Az átalakító munkálatok négy évig tartottak (1995-1998) és hatalmas összegeket emésztettek fel. Csak olyan ütemben haladhatott a munka, ahogy az anyagi fedezet érkezett. Az építkezés által okozott kellemetlenség azonban eltörpült a használatba vett épület használhatósága és az általa okozott esztétikai öröm mellett. Az átalakítás tervezését Ráskai Péter építészmérnök, a kivitelezés jelentős részét Salakta Gyula testvérünk vállalkozása végezte el. Az építkezéssel kapcsolatos tárgyalások, az egész ügymenet irányítása és bonyolítása a presbitérium, a gyülekezeti felügyelők, Ittzés Gábor és Lackner Pál igazgató lelkészek és kimagaslóan Jancsó Kálmánné igazgatónő közreműködésével zajlottak. A kész épület – az 1999-2000-es tanév megnyitó ünnepségén – D. Szebik Imre püspök szentelte fel. Egész gyülekezetünk, de különösen az iskola nevelőtestülete és ifjúsága megtapasztalhatta Isten gondviselő szeretetét, mely az iskola falán elhelyezett márványtábla igei üzenetében így olvasható „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31)
Valós igények sürgették a négyosztályos gimnázium indítását. Ez azonban csak bővítéssel, új tantermekkel volt megoldható. A megvalósulás anyagi és egyéb feltételeinek megteremtésében fontos szerepe volt Hallgatóné Hajnal Judit igazgatónőnek és Lackner Pál igazgató lelkésznek.
Az iskola képzési feladatai az évek folyamán folyamatosan bővülnek. Ma már óvoda, általános iskola és gimnázium várja a tanulóifjúságot. Az iskola neve 2002. január 1. óta Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ. A névválasztást különösen az indokolta, hogy Péterfy Sándor – akit a pedagógusok népes tábora a „tanítók atyjának” nevezett – iskolánk tanítója volt, 1858-tól házitanítóként, 1863-tól 1865-ig rendes, kinevezett tanítóként működött. Nyugdíjazása után is itt keresett vigasztalást korán elvesztett hitvese miatt érzett fájdalmára, akit Győrött temettek el. Bronzból öntött mellszobra – Lebó Ferenc alkotása – az iskola folyosóján látható. (2002. április 9.)
A templom és az iskola építése mellett fontos feladat volt a lelkész- és tanítólakások építése is. Ezek a gyarapodás ütemének megfelelően, fokozatosan készültek az eredeti épület toldásával, illetve emeletráépítéssel. A mai Petőfi térre néző „Prédikátor uramék” házát eredetileg is „alsó és felső traktussal” tervezték. Az emeletráépítésre 1824-ben került sor. Az épület további bővítésének terveit 1844-ben Josef Langerer, majd 1846-ban Franz Jelinek készítette el. Ennek megfelelően az épületet mindkét végén – ma is jól megkülönböztethető módon – megtoldották. Nagyjából Langerer tervei alapján alakult ki a „konvent” nyugodt, kiegyensúlyozott, korai historizáló homlokzata. A Ráth Mátyás tér 1. szám alatt 1890 körül kétemeletes saroképület készült, mely többek között a püspöki hivatalt és lakást is befogadta.
Egyházközségünk szeretetháza a Rába-parton épült fel az „Insula Lutherana” (Evangélikus Sziget) szerves részeként. Az árva- és szeretetház építésének gondolatát Karsay Sándor püspök vetette fel, és Luther Márton születésének 400. évfordulóján Bálint Mihály evangélikus lokálpatrióta 60000 koronás adományából kezdődtek meg az előkészítő, majd kivitelező munkálatok. Az épületet Oberlander Sándor építész tervezte, Káldy Mihály építési vállalkozó kivitelezésében 1911-ben készült el., és 1912 óta fogadja a rászorulókat. Később szervesen összekapcsolták a közvetlenül mellette álló Evangélikus Gyámintézet épületével. A szeretetházhoz tartozó harmadik épület az úgynevezett diakonissza anyaház Lakatos Kálmán tervei alapján készült 1940-ben. Az épületet részben ráépítéssel, nagyobb részt a tetőtér beépítésével 2003-ban sikerült bővíteni a Széchenyi terv keretében nyert pályázaton. A bővítés összköltsége – mely magában foglalja a korszerűsítés költségeit is – mintegy 330 millió forint. A férőhelyek száma 85 fő. A korszerűsített és kibővített épület minden igényt kielégít, minden normatívának megfelel. Az épületekben 75 egy és 10 kétágyas szoba szolgálja a gondozottak kényelmét.
