A színházból az egyházba, otthonról haza
Interjú Szücs Péter Pál egyházzenész, énekművésszel
Kedves Péter! Sokszor a gyülekezetünk alkalmain alig van idő, hogy egymással szót váltsunk. Te a kántoruk vagy, majdnem minden istentisztelet résztvevője, mégis el kell hogy különülj a gyülekezet tagjaitól azáltal, hogy az orgona játszóasztalánál ülsz. Ezért most szeretnélek kicsit bemutatni azoknak, akik – mint kántort – már régóta ismernek.
Lelkész család gyermeke vagy. Mi az, amit egy papgyerek otthonról hoz?
„Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.” Írja József Attila. Számomra a leggyönyörűbb és egyben legkifejezőbb mondata a magyar irodalomnak, amely egyszerre lírai módon és egyszerre plasztikusan mutatja be az öröklődést, közelebbről a szülő-gyermek kapcsolatot. Mi az, amit otthonról el lehet hozni? Hát mi magunk vagyunk azok, én vagyok az; anyám szeme, apám bőrszíne, anyám kézformája, apám hangja. És persze az állandó mondatok, amik gyakran elhangoznak a szülői házban, alaptónust rajzolnak a kialakulóban lévő emberi jellemnek. Testi-lelki genetika.
Kik is a szüleid?
Szüleimet sokan ismerik, hiszen édesapám evangélikus lelkészként szolgált Farádon. Édesanyám pedig gyógyszerész, akit a környékben szinte mindenki ismert. Két ilyen hivatást gyakorló szülő mellett nagyon nehéz volt gyermekként elbújni az emberek szeme elől, pedig néha jobb lett volna. Elsumákolni bármilyen diákcsínyt, vagy rossz jegyet szinte lehetetlen volt.
Nem látszol annak, mégis megkérdezem: Magának való ember a kántor az orgona játszóasztala mögött?
Mivel 3 fiú közül én vagyok a legfiatalabb, méghozzá afféle kései gyerek, nyugodtan lehetne rám mondani, hogy egyke vagyok, amolyan magának való, de ez szerencsére nem igaz. Ugyan nagyon szeretem a magányt, az u.n. alkotói magányt, vagy ahogy én hívom konstruktív magányt, de alapvetően társasági ember vagyok, akinek fontos az emberek róla alkotott véleménye, vagy éppen az, hogy én magam is elmondhassam a gondolataimat.
Pedig – úgy vélem - a kántor ritkán kap visszajelzést. Ha jól végzi a dolgát, észre sem veszik legtöbb esetben. Bezzeg ha hibázik! Mert mindenki hibázik. Te kapsz visszajelzést?
Amikor Győrben orgonálni kezdtem az istentiszteleteken, szinte minden alkalommal benyitott valaki az orgonakarzatra, hogy megnézze, ki a kántor? Azóta is sokszor kapok ajándékokat gyülekezeti tagoktól, csupán azért mert szeretik, ahogyan játszom, vagy énekelek. Jól esik, kinek ne esne jól!? Bevallom eleinte kicsit furcsa volt, mert otthon, Farádon, ahol 10 éves koromban megörököltem Gábor bátyámtól a kántori padot, természetes volt a gyülekezet számára, hogy a kis gyerekből, akinek le sem ért a lába a pedálokig, később diplomás egyházzenész lettem és egyre jobban játszottam. A szemük láttára, vagy inkább a fülük hallatára alakultam. Nem dicsérgettek, de nem is kellett, sőt ebben a viszonyban még az is különösen kedves, hogy az ottani hívek a sajátjuknak érzik mindazt, amit én megtanultam.
Ma is kötődsz érzelmileg a Farádi Gyülekezethez?
Régebben azt érzékeltem, hogy távolodik a föld, most már azt is észreveszem, hogy fogynak az évek. És lehet, hogy a kor miatt van, de egyre többet gondolok vissza könnyes nosztalgiával a farádi évekre, főleg a parókia kertjére, ami maga az édenkert volt. Megszámlálhatatlan sok gyümölcsével kényeztetett kora nyártól késő őszig. Sajnos az utódok kiirtottak belőle mindent, és talán valami lucernaféleség zöldell most benne. Ha arra járok, inkább elfordítom a fejem, mert jobb az édenkertre emlékezni. De hiába pusztult ki a gyümölcsös, a természet szeretete bennünk, gyerekekben, mindhármunkban örökre gyökeret vert, kiirthatatlanul.
A kántorképzőre járó papgyerek élete érdekes fordulatot vett. Hogy lett a farádi pap gyermekből győri színművész?
A zenei tanulmányaim alatt célzatosan fókuszáltam két dologra, az egyik az éneklés, a másik a zeneszerzés. Ennek szinte egyértelmű következménye volt, hogy színháznál fogok dolgozni. Énekeltem az énekkarban, kaptam szerepeket is, írhattam gyerekszínházi előadásokhoz zenét, dalszövegeket, de 2007-ig sok prózai előadáshoz is komponáltam kísérőzenéket. Bíztató egy művész számára, ha 30 éves korára mindezt elmondhatja magáról, ráadásul azt is nyilvánvalóvá teszik számára, hogy számolnak a tehetségével és az alkotó munkájával. Tulajdonképpen ez a biztatás tartott a győri színház kötelékeiben még közel tíz évig.
A színházi éveket aztán követte egy újabb váratlan csavar. Napjainkban már a Győri Evangélikus Püspökség munkatársa vagy. Hogy jött ez a váltás?
A korábbi színházvezetés menesztése után meglehetősen átrendeződtek a viszonyok, és a szakmai vezetés más motivációk alapján kezdett válogatni, többekkel együtt én magam is más pozícióba kerültem. Ki lehet mondani kedvezőtlenebbe. Nem vagyok elégedetlen, mert ebben a csaknem tíz évben is kaptam szép színpadi feladatokat, és közben színháztudományi mesterdiplomát is szereztem. Érdekel a színházcsinálás, ezért is képeztem tovább magam. Ám amikor 40 évesen, alkotókedvem és szándékom teljében olyan lebonthatatlan falak előtt találtam magam, amik szinte teljesen elzárnak attól, amiben egészen idáig hittem, úgy döntöttem, nem vállalom tovább a mindennapos önkonfliktusokat.
Vissza a színháztól az egyházhoz? Nem egy szokványos fordulat! Mesélnél erről egy kicsit?
Hálás vagyok a sorsnak, amiért Szemerei János püspök úr nyíltsággal és jóindulattal fordult felém, és munkát ajánlott a hivatalában. A gondviselés működik! Nem kérdés, ez nagyon jókor jött. Egyházzenészként, kántorként már ismert, talán ez lehetett a bizalom alapja. Miután sokoldalú ember vagyok, azt szeretném, ha azokat az alkotói kompetenciákat is kamatoztathatnám az egyház keretein belül, amik az orgona mellől nem feltétlenül derülnek ki. A munkámnak ez a része még jócskán kialakulóban van.
No de mi lesz így a színművésszel és a színjátszással?
Szerencsére a színpadtól sem kell kényszerű búcsút vennem, nem is nagyon tudnék. Sem 18 évet sem hivatástudatot nem lehet egy pillanat alatt elfelejteni, lecserélni. Illetve lehet, hogy lehet, de az nem én vagyok. Szóval van közöm továbbra is a színházhoz, csak egy sokkal kényelmesebb formában, azt vállalok el, amihez igazán kedvet érzek.
Egy színész barátom számára rendezek egy pódiumszínpadi versdráma előadást. Érdekes színházi kísérlet, amivel talán sikerül szélesebb körben is bemutatkoznunk. Találkozások címmel készítettem néhány évvel ezelőtt egy előadói estet, szeretném, ha ennek a szervezésére és játszására is több időm jutna. Ismeretterjesztő jellegű a Luther énekeiről összeállított zene- és művelődéstörténeti előadásom, ami különösen aktuális lehet az 500-as évforduló kapcsán. Ezen kívül a terveim között szerepel a tanítás, és hogy ismét József Attilát idézzem: „Nem középiskolás fokon.”
Jánosa Attila
lelkész
(megjelent rövidítve a Forrás 2017. húsvéti számában)
