GYŐRI EVANGÉLIKUS SZERETETHÁZ (1885-1951)
A gyülekezet mindig is szívén viselte a szegények és elesettek támogatását, de sokáig nem nyílt rá mód, hogy mindezt intézményi keretek közt tegye. Végül Luther Márton születésének 400. évfordulója alkalmából vetette fel Karsay Sándor akkori győri lelkész, dunántúli szuperintendens azt a javaslatot, hogy állítsanak fel egy ilyen jellegű intézményt a jubileum tiszteletére. A célra a gyülekezet felajánlotta Kálvária utca 25. szám alatti házát. A hívek adakozásának köszönhetően 1885-ben sikerült az épületet tatarozni és berendezni. A Szegény- és Árvaintézet átadására 1885. december 8-án került sor.
1906-ban a Belmissziói Egyesület tagjai vetették fel azt a javaslatot, hogy az intézmény üzemeltetésének érdekében Pozsonyból kellene diakonisszanővéreket hívni. A pozsonyi anyaházzal folytatott egyeztetéseket követően 1910. február 9-én érkezett Huber Etelka és Frühwirt Auguszta nővér Győrbe. Ekkor két öreg és tizenegy árva lakott az intézetben, az ő gondozásuk feladatát vették át a diakonisszák.
A folyamatosan növekvő igények szükségessé tették az intézmény bővítését. Ennek pénzügyi hátterét az időközben szépen gyarapodó Szegény- és Árvaintézet alapja, valamint Bálint Mihály a gyülekezet bőkezű mecénásának adománya biztosította.
1912. március 24-én, Gyurátz Ferenc, a Dunántúli Egyházkerület püspöke adta át rendeltetésének a Szeretetház új épületét. Igazgatónak Pálmai Lajos lelkészt, vezetőnővérnek Huber Etelka diakonissza nővért választották. Az új épületben a szegények, elaggottak és árvák befogadásán és gondozásán túl, huszonöt fő ellátására alkalmas leányinternátust is kialakítottak. Az első világháború időszakában, 1917-ben az internátust bővítették, mivel a felsőbb leányiskola gimnáziummá fejlesztése miatt a vidékről érkező tanulók létszáma hirtelen megugrott, akik helybeli elhelyezéséről gondoskodni kellett.
A háború utáni pénzügyi nehézségek miatt 1919 januárjában be kellett zárni a leányinternátust. A Tanácsköztársaság idején az épület államosításra került. Bár az eredeti tervek szerint továbbra is árvaházként működött volna, erre az államnak sem anyagi eszközei, sem megfelelően képzett emberei nem voltak. Az intézmény így több évre bezárta kapuit, a diakonisszák visszatértek Pozsonyba.
Az ismételt megnyitás gondolata hamar megfogalmazódott. A szeretetházi munka újbóli megindítására 1925-ben kerülhetett sor. Az országhatárok átrendeződése miatt sokkal nehezebbé vált a pozsonyi diakonissza anyaház nővéreinek győri alkalmazása. A probléma áthidalása érdekében elhatározás született, miszerint Győrben diakonisszaképző intézetet kellene nyitni, amely a jövőben biztosíthatná az itteni szeretetmunkára a szakképzett nővéreket. 1926 szeptemberében Huber Etelkát sikerült a feladatra megnyerni, így Győrben megindulhatott a diakonisszák képzése.
Az intézkedések nyomán jelentős fejlődés vette kezdetét. Nem csupán a nővérek száma emelkedett, hanem a rájuk bízottak száma is folyamatosan gyarapodott. Éppen ezért csakhamar helyhiánnyal kellett szembenézniük. Ennek orvoslására épült meg a Gusztáv Adolf Otthon névre keresztelt új szárny, melyet 1933. május 7-én avattak fel. 1937 tavaszán az addig hivatalosan külön működő Diakonissza Intézetet és a Szeretetházat egyesítették. Az új intézmény a Győri Evangélikus Egyházközség Diakonissza Anyaháza nevet kapta. A II. világháború időszakában, 1943-ban az igényekhez alkalmazkodva az épülettömb újabb bővítésére került sor. A bővülés nem csupán Győrön belül volt tapasztalható. Börcsön 1938-ban nyithatta meg kapuit a Pálmai Lajosról elnevezett árvaház.
Az intézmény jótékony tevékenységét nem csupán Győrben és környékén fejtette ki. Fénykorában az itt kiképzett nővérek szolgálatot végeztek a Dunántúl teljes területén (Pápán, Pécsett, Szombathelyen, Kőszegen, Veszprémben, Sopronban), de olyan távoli helyekre is meghívást kaptak mint Orosháza, Debrecen, Miskolc, Rozsnyó.
A háború után hamar érezni lehetett, hogy a politikai viszonyok változása nyomán az állam nem nézi jó szemmel az egyházak által működtetett intézményeket. A győri diakonissza munka kapcsán is egyfajta lassú hanyatlás vette kezdetét. Ennek első jól érzékelhető jeleként az 1950-es évek elejére az intézmény teljesen felhagyott az árvák gondozásával. Végül 1951. november 30-án országszerte feloszlatták a diakonissza anyaházakat.
DIAKÓNIAI SZOLGÁLAT A PROTESTÁNS EGYHÁZAKBAN
Már Pál leveleiben találunk utalásokat arra vonatkozóan, hogy az őskeresztyén időszakban voltak a térítési munkának hivatásos női képviselői is. Ez a keresztyénség első évszázadaiban egészen biztosan így is maradt. Ahogy azonban az egyház egyre hierarchikusabbá vált, és egyre nagyobb befolyásra tett szert világi körökben is, a nők úgy szorultak ki az egyházi élet irányításából.
A modern értelemben vett diakóniai munka Németországból indult ki. Az első diakonissza anyaházat Theodor Fliedner evangélikus lelkész alapította 1836-ban Kaiserswerthben. Az intézmény és annak működése mintaként szolgált a később alapított anyaházak számára. Az így létrejövő női közösségek a szociális feladataik ellátása mellett nagy hangsúlyt helyeztek a lelki élet gyakorlására és annak elmélyítésére is, valamint hittérítő tevékenységet is kifejtettek munkájuk során.
Eredeti formájában öt éves szolgálatot jelentett, mely időszakban a diakonissza nővérek teljes ellátásban részesültek. A gyakorlatban legtöbbjük az öt év letelte után is megmaradt diakonisszának, folytatta szolgálatát, és sosem ment férjhez. Család helyett a közösség gondoskodott idős tagjairól.
Ezzel párhuzamosan kialakult a mozgalomnak egy olyan változata is, amelyben a fiatal lányokat a házaséletre kívánták felkészíteni. Ennek során gyakorlatot szereztek a gyermekgondozás, dajkálkodás, szociális és háztartási munkavégzés területein.
A mozgalom gyors terjedésnek indult Nyugat-Európában. Németország mellett elsősorban Hollandiában, a skandináv államokban és az Egyesült Királyságban tett szert jelentős népszerűségre. Emellett az Egyesült Államokban toborzott számottevő követői tábort.
A mozgalom a huszadik század elejére elvesztette vonzerejét a fiatal nők körében. Ennek hátterében részint a nyugati országokat hamarabb érintő szekularizáció és vallási élettől való elfordulás állt. Másrészt a diakonisszák által hagyományosan ellátott feladatokat - betegápolás; idősek, szegények, árvák gondozása - melyeket korábban csak az egyházak karoltak fel, egyre inkább az állam is kötelességének tekintette.
Sorra jöttek létre azok a szociális intézmények, melyeket már az állam tartott fenn. Ezzel párhuzamosan pedig olyan szakképzések indultak, melyek kimondottan az ilyen jellegű feladatok ellátására készítették fel az érdeklődőket. A szociálisan fogékony és ilyen területen dolgozni kívánó fiatalok ettől kezdve választhattak a két lehetőség között, s legtöbbjük a kevesebb kötöttséggel és lemondással járó állami utat választotta.
Magyarországon viszonylag későn, csak a 20. század elején jelent meg a mozgalom. A református és evangélikus egyház egyaránt kiépítette a maga diakonissza hálózatát. A két világháború közötti virágzásnak a második világháborút követő politikai átrendeződés vetett véget. 1951 őszén állami nyomásra az összes anyaház kénytelen volt beszüntetni tevékenységét.
(szöveg: Világi Dávid történész, levéltáros)
